Petőfi hatása Arany Jánosra
Letészem a lantot
Letészem a lantot. Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki dalt.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt.
A tűz nem melegít, nem él:
Csak, mint reves fáé, világa.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Más ég hintette rám mosolyját,
Bársony palástban járt a föld,
Madár zengett minden bokorban,
Midőn ez ajak dalra költ.
Fűszeresebb az esti szél,
Hímzettebb volt a rét virága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Nem így, magánosan, daloltam:
Versenyben égtek húrjaim;
Baráti szem, müvészi gonddal
Függött a lantos ujjain;
Láng gyult a láng gerjelminél
S eggyé fonódott minden ága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Zengettük a jövő reményit,
Elsírtuk a mult panaszát;
Dicsőség fényével öveztük
Körűl a nemzetet, hazát:
Minden dalunk friss zöld levél
Gyanánt vegyült koszorujába.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Ah, látni véltük sirjainkon
A visszafénylő hírt-nevet:
Hazát és népet álmodánk, mely
Örökre él s megemleget.
Hittük: ha illet a babér,
Lesz aki osszon... Mind hiába!
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Most... árva énekem, mi vagy te?
Elhunyt daloknak lelke tán,
Mely temetőbül, mint kisértet,
Jár még föl a halál után...?
Hímzett, virágos szemfedél...?
Szó, mely kiált a pusztaságba...?
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Letészem a lantot. Nehéz az.
Kit érdekelne már a dal.
Ki örvend fonnyadó virágnak,
Miután a törzsök kihal:
Ha a fa élte megszakad,
Egy percig éli túl virága.
Oda vagy, érzem, oda vagy
Oh lelkem ifjusága!
Arany János
1850. március 19.
Arany János lírai költészete a szabadságharc bukása utáni évtizedekben bontakozott ki. "Lírai sóhajainak" forrása barátjának elvesztése, egyéni sorsának teljes bizonytalansága, reménytelen kétségbeesés, kilátástalanság. Költői karrierjét be akarta fejezni.
A vers alapélménye a kiábrándulás, a világosi tragédia után kialakult nemzeti és személyes válság: a katasztrófaélmény. A műben a költő szembeállítja az értelmetlen, céltalan jelent a nagy reményeket ígérő, éltető múlttal. A kettős érzelmek miatt a hangnem is összetett, elégiai és ódai. Arany ezért versét elegico-ódának nevezte. A versre szigorúan zárt kompozíció jellemző. A jelenből indul és oda is tér vissza, a múlt állandóan szembesül a jelennel. A refrén kérdést tartalmazó felkiáltás formájában szigorúan összegzi az előző sorok megállapításait. Lelke elveszett ifjúságát siratja el benne. Könyörtelenül kijózanít, mert végig a sivár valóságra emlékeztet. A középső szakaszokban a jelenlegi tanácstalan helyzetet szembeállítja a Petőfivel való barátság ihletet adó erejével. Ez a rész azt a biztos hitet hangsúlyozza, hogy kettejük költészete a nemzet ügyét szolgálta. Abban hittek, hogy saját költői hírnevük és a nemzet boldog jövője összekapcsolódva valósággá válik.